Antoine de Saint-Exupéry Citadella - Tancosnő

LXX.

Nincs mit tagadni, valóban nagyon szép volt az a táncosnő, akit országom rendőrsége letartóztatott. Szép és titkok letéteményese. Úgy tűnt, hogy aki vele élne szerelemben, ismeretlen földeket, nyugodt síkságokat, éjszakákba merült hegyeket és éles szélben bejárt sivatagokat fedezne fel.

„Ez az asszony van", gondoltam magamban. De tudtam, hogy messzi országok szokásai szerint él, és ellenséges ügyet szolgál minálunk. Mégis, amikor meg akarták törni hallgatását, embereim csupán mélabús mosolyt voltak képesek kierőszakolni kifürkészhetetlen gyermeki ártatlanságából.

És én mindenekfelett tisztelem azt, ami az emberben ellenáll a tűznek. Bazári emberiség, megrészegedsz hiúságodtól, magad is hiúság vagy, és úgy gyönyörködsz magadban, mintha lakoznék benned valaki. De elég a hóhér látása meg egy szemed előtt meglóbált kis parázs, hogy kiökrendezz magadból mindent, mert nincs benned semmi, ami nem omlik azonnal össze.
Mint például az a gazdag miniszterem, akit nem állhattam ki fennhéjázása miatt, meg egyébként is összeesküvést szőtt ellenem: képtelen volt ellenállni a fenyegetéseknek, elárulta cinkosait, félelemtől verejtékezve mindent bevallott, mindent, az összeesküvéseiről, a hiedelmeiről, a szerelmeiről, valósággal kiteregette előttem a gáláját - mert vannak emberek, akik semmit sem rejtegetnek papírbástyáik mögött. Nos, miután alaposan bemártotta cinkosait, és ünnepélyesen megtagadott mindent, megkérdeztem:
„Ki csinált belőled embert? Mire való ez a hatalmas pocak, ez a kevélyen hátravetett fej, ez a roppant ünnepélyes ajakbiggyesztés? Mire jó ez az egész erőd, ha semmi védelmeznivaló nincsen benne?

Az ember az, aki valami önmagánál nagyobbat hordoz magában. De te úgy igyekszel megmenteni lottyadt testedet, ingó fogaidat, elnehezedett hasadat, mintha fontosak lennének, kiszolgáltatod értük azt, amit szolgálniuk kellett volna, s amiben állítólag hittél! Nem vagy egyéb, mint otromba, üres szavakkal teli hólyag..."
Undorító volt látni és hallani, mikor a hóhér megtörte a csontjait.

A táncosnő viszont, amikor megfenyegettem, könnyed gráciával meghajolt előttem:
„Sajnálom, Felség..."
Szótlanul néztem rá, mire megijedt. Elfehérült, és most már lassúbb meghajlás közben így szólt:
„Sajnálom, Felség..."
Mert arra gondolt, hogy majd szenvednie kell.
„Gondolj arra - mondottam neki -, hogy életed ura vagyok."
- Felség, tisztelem hatalmadat...
Komoly volt, mert titkos küldetést hordott magában, és mert hűségéért az életét tette kockára.
És, íme, egyszerre olyanná lett szememben, mint egy díszes gyémánttar¬tó. De én tartozom magammal országomnak:
„Cselekedeteid halált érdemelnek."
- Ó Felség... (sápadtabb volt, mint a szerelem pillanatában)... Ez minden
bizonnyal igazságos lesz...

Én pedig, aki ismertem az embereket, megértettem gondolatának a lényegét, amelyet ki sem tudott volna fejezni: „Igazságos, talán nem az, hogy meghaljak, hanem hogy az meneküljön meg helyettem, amit magamban hordok..."
„Van hát benned valami fontosabb is - kérdeztem tőle -, mint ifjú tested, és ragyogó szemed? Azt hiszed, valakit védelmezel magadban, pedig ha meghaltál, nem lesz benned semmi sem..."
Egy kicsit zavarba jött, mert nem voltak szavai a felelethez:
„Talán, igazad van, Felség..."
Én azonban éreztem, hogy csupán a szavak birodalmában adott nekem igazat, mert abban nem tudott védekezni.
„Egyszóval meghajolsz."
- Bocsánat, igen, meghajlok, de nem beszélhetek, Felség...

Megvetek mindenkit, akit érvekkel lehet meggyőzni, mert a szavak arra
valók, hogy kifejezzenek téged, nem pedig arra, hogy vezessenek. Jelölnek, de nem tartalmaznak semmit. De ez a szegény lélek nem azok közül való volt, akiknek néhány röpke szó megoldja a nyelvét:
„Nem beszélhetek, Felség, de meghajlok előtted..."

Tisztelem azt, aki a szavakon át, még akkor is, ha azok ellentmondanak egymásnak, állhatatos marad, mint a hajótőke, amelyik a tenger minden őrjöngése ellenére is kérlelhetetlenül visszatér csillagához. Mert így tudom, merre tartunk. Ám azok, akik saját logikájukba zárkóznak, a saját szavaikat követik, körbe forognak, mint a hernyók.

Hosszasan ránéztem hát:
„Ki gyúrt téged ilyenre? Honnan jössz?" - kérdeztem tőle.
Válasz helyett mosolygott.
„Nem akarsz táncolni?"

És táncolt.
Igen, a tánca csodálatos volt, ami nem is lephetett meg, hiszen lakott benne valaki.
Figyelted már a folyót a hegy tetejéről? Sziklába ütközött, s mivel nem tudta elhordani, felvette a formáját. Messzebbre kanyarodott, hogy kedvezőbb hajlatot használjon fel. A síkságon meglassúdott, ide-oda kanyarodott, mert erői pihentek, nem húzták többé a tenger felé. Odább egy tóban aludt el. Aztán előretolta az egyik egyenes ágát, s úgy vetette ki a síkságra, mintha kard lett volna.

Ugyanígy tetszik nekem, hogy ez a táncosnő erővonalakkal találkozik. Hogy mozdulata itt lelassul, amott felszabadul. Hogy az imént még könnyed mosolya most szinte küzd, mint láng a szélben, hogy most minden nehézség nélkül siklik, mint valami láthatatlan lejtőn, de aztán hirtelen meglassul, léptei oly nehézzé lesznek, mintha hegyet kellene másznia. Tetszik nekem, ahogy meg-megbotlik valamiben. Vagy ahogyan diadalmaskodik az akadályon. Ahogyan haldoklik. Tetszik nekem, hogy olyan tájban él benne, amely ellene teremtődött, és hogy vannak benne szabad gondolatok, de olyanok is, amelyek tilosak az ő számára. Lehetséges és lehetetlen pillantások.
Ellenállások, megadások és elutasítások. Nem szeretném, ha minden irány¬ban egyforma lenne, mint a kocsonya. Hanem olyan, irányt ismerő szervezet, mint az eleven fa, amely nem szabad a növekedésében, hanem a mag szelleme szerint lesz ilyen vagy olyan.

Mert a tánc emberi sors és cselekedetek sora az életen át. De én meg akarlak téged alapozni, buzdítani akarlak valamire, hogy megindultan figyelhessem tetteidet. Mert ha zúgó patakon akarsz átkelni, s a patak utadba áll, akkor táncolsz. Mert ha szerelmet kergetsz, és utadba áll a vetélytársad, akkor táncolsz. És ha ölni akarsz, táncolnak a kardok. Táncol a vitorlás felvont lobogója alatt, ha ahhoz, hogy bejusson a keresett kikötőbe, láthatatlan kitérőket kell választania és végrehajtania.
Ellenségre van szükséged a tánchoz, de miféle ellenség tisztelne meg kardtáncával, ha nincsen benned ember?

Ám a táncosnő tenyerébe temette arcát, és magával ragadta a szívemet. És álarcot pillantottam meg rajta.

Mert vannak csalókán dúlt arcok a megtelepedett városlakók vásári komédiáiban, ám ezek olyanok, mint üres dobozok fedelei. Mert nincsen benned semmi, ha nem kaptál semmit. Ebben a lányban azonban egy örökség letéteményesére ismertem rá. Megvolt benne az a bizonyos kemény mag, amely még a hóhérnak is ellenáll, mert egy malomkő súlya sem lenne képes kifacsarni belőle a titok olaját. Az a kezesség, amelyért meghal az ember, és amely azt teszi, hogy valaki tud táncolni.

Mert csak az igazi ember, akit megszépített a himnusz vagy a költemény vagy az imádság, és aki belülről van felépítve. Tekintete tisztán állapodik meg rajtad, ez a tekintet lakott, emberé. És ha maszkot készítesz arcáról, egy ember egész világának a kemény maszkja lesz. És tudod róla, hogy ezt az embert irányítja valami, és táncolni fog ellensége ellen. De mit tudsz meg a táncosnőről, ha csupán üres táj? Mert nincsen tánca az otthonülő tunyának. Ellenben ott, ahol fukar a föld, ahol kövekbe akad az eke, ahol a túlságosan kegyetlen nyár kiégeti az érett kalászt, ahol az ember ellenáll a barbároknak, ahol a barbár eltapossa a gyengét, megszületik a tánc, mert ott minden egyes lépésnek van értelme.

Mert a tánc harc az angyallal. A tánc: háború, csábítás, gyilkosság és megbánás. De miféle táncot csikarnál ki túltáplált barmaidból?

LXXI.


Megtiltom a kalmároknak, hogy agyondicsérjék a portékájukat. Mert hamar tanítómesterré válnak, és arra tanítanak, hogy cél az, ami lényegénél fogva nem egyéb, mint eszköz, és miután így félrevezettek a követendő útra vonatkozólag, hamarosan le is aljasítanak, mert ha útszéli a muzsikájuk, akkor útszéli lelket beszélnek beléd, hogy rád tudják sózni. Márpedig amilyen jó az, ha a tárgyak úgy vannak megalkotva, hogy szolgálni tudják az embereket, éppoly szörnyűséges lenne, ha az embereket alkotnák meg úgy, hogy szemétládául szolgálhassanak a tárgyaknak.